-Én is ezt kérdezném tőled...-Lépett elém.
-Én...Téged...Farkas...-Hebegtem össze-vissza...Azt sem tudtam hol áll a fejem.Vajon hallotta a Dilis-sel való beszélgetésünket?És...Miért neveztem el egy farkast?...Sőt...Minek csevegek én farkasokkal?!Na jó...Megőrültem.Kész, passz...
-Mi van?...Milyen farkas?-Adta az ártatlant.
-Jake...-Néztem a szemébe.-Te hallottad amiket mondtam?-Nem kerteltem.Bele csaptam abba a bizonyos lecsóba...
-Igen.-Bólintott.-Jobban, mint gondolnád...-Motyogta.
-Ezt...Te...Kukkoltál engem, amint egy farkassal csevegtem?!-Csattantam fel.
-Nem.-Rázta meg a fejét.
-Hát akkor?!-Kérdeztem éllel a hangomban.
-Lisa...-Pillantott rám.-Én voltam az a farkas...-Suttogta.
Az arcomból kifutott a vér és forgott velem a világ.Nem tudtam hol vagyok és éreztem amint a talaj, lassan, de biztosan kicsúszik a lábam alól.
Jake meg akarta magyarázni.Többször is, de én...Mindig lentettem.Emésztgettem azt a mondatot ami oly tisztán élt az elmémbe: "Én voltam az a farkas..."
-Lisa...Hagyd hogy megmagyarázzam...-Tett felém egy lépést, de én hátrább mentem.
-Mi vagy Te?-Suttogtam.
-Lisa...-Tett még egy lépést.
-Ne, ne gyere közelebb!Csak...Csak válaszolj...Kérlek!-Préseltem magam egy fa törzsének.
-Én...Én...Alakváltó vagyok...Vérfarkas...-Suttogta.Magamon éreztem fürkésző pillantását.Nem tudta, hogy most mit érzek...
De én sem.Az a férfi, akit mindennél jobban szeretek ezen a világon...Egy szörnyeteg.Embereket öl.-Csak ez visszhangzott a fejemben.-Szörnyeteg, gyilkos, vérfarkas, szörny!!!
-Nem Jake...-Ráztam meg a fejemet.-Te...Te egy hazug disznó vagy, aki játszott az érzéseimmel...A gyengeségeimmel...-Pillantottam rá.-Gyűlöllek, érted?!...Teljes szívemből gyűlöllek, Jacob Black!-Kiáltottam rá.-Soha...Ismétlem SOHA nem akarlak látni többet...-Sziszegtem, majd elindultam rohanva visszafelé.
Gyorsanbúcsúzás nélkül elrobogtam a többi szörnyeteg mellett, akik a tűznél ültek.Már patakokban folytak a könnyeim.Valahogy...Most nem érdekelt a szánakozó, érdeklődő vagy rémült pillantásuk.Csak...Otthon akartam lenni, a biztonságos szobámba.De még mindig egy mondat járt a fejemben: A barátaim gyilkosok, embereket ölnek...szörnyetegek!!!
Bepattantam az R8-ba és padlógázzal indultam el haza felé.Mivel eszeveszett sebességgel száguldottam, alig tíz perc alatt haza is értem.Beálltam a feljáróra, a kocsit lezártam és halkan beosontam a házba, fel a szobámba, ahol átadhattam magamat a mélységes letargiának, ami már egy ideje körül ölelt...
Másnap reggel égő, vörös szemekkel keltem...Átmentem a fürdőbe, lezuhanyoztam, megmostam az arcomat majd lófarokba kötöttem a hajamat.Vssza mentem a szobámba, a ruhás szekrény elé.
Odakint esett...Esett?!Mint ha leszakadt volna az ég...Tiszta 2012 feeling...Na de mind egy...Illett a hangulatomhoz.Felvettem egy farmert és egy fekete, hosszított ajjú garbót.Levánszorogtam a konyhába, ahol anyu és Spencer már javában reggelizett.
-Jó reggelt kicsim!Milyen volt a buli?-Mosolygott rám anyu.
-Remek...-Horkantottam fel.
-Valami baj van?-Pillantott fel rám, az edény törölgetés közben.
-Nem...-Ráztam meg a fejemet, majd töltöttem magamnak egy jóó nagy adag kávét.Három kiskanál cukrot és egy kicsi tejet öntöttem bele.
-A reggelid a hűtőben van.Meggy habos palacsinta...A kedvenced.-Mosolyodott el ismét.
-Nem vagyok éhes, kösz...-Ráztam meg a fejemet, majd elindultam vissza felé, a lépcsőn.
Leültem az ablakba, ami ilyen...Nem is tudom mivé volt alakítva...Ablak-ággyá, vagy mi?!...A hátamat a hideg falnak vetettem, a lábaimat felhúztam, lassan szürcsölgetni kezdtem a gőzölgő italomat és eközben kibámultam a szakadó esőbe.
Rég voltam már ilyen állapotban.Nagyon is rég...Sajnos...Túl rég.Elfelejtettem már milyen igazán szomorúnak is lenni...Hát...Nem a "Csodás" vagy az "Elképesztő" szó jut róla eszembe...
-Hé...Bejöhetek?-Kukkantott be anyu, majd a váll rándításomra bejött és becsukta maga mögött az ajtót.Leült mellém és Ő s kibámult az ablakon.
-Nem akarod elmondani?-Törte meg a csendet, de továbbra is kifelé bámult.
Nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe...Amiket most nem tudtam lenyelni, mint megannyiszor már...
-Óh Anyu...-Tört ki belőlem a sírás.Még jó hogy a kávés bögrémet a komódra tettem...Tuti leejtettem volna.-Az életem szerelme hazudott nekem...Egy szörnyeteg...-Zokogtam a lábaimra dőlve.-És nem tudom mit tegyek...Haggyam, hogy valami magyarázattal álljon elő?!Vagy hagyjam a francba?...Dehát...Annyira szeretem...-Hüppögtem.
-Miben hazudott?-Simogatta a karomat anyu.
-Azt...Nem mondhatom el...Megígértem neki, hogy soha, senkinek sem mondom el a titkát...Az élete függ tőle...-Mondtam rekedtes hangon.
-Értem...-Bólintott.-Hát...Ha rám halgatsz...Nem hagyod elmenni.Ha tényleg Ő a "Nagy Ő"...Akkor biztos okkal hazudott.Hallgasd meg és azután ítélkezz felette...Hisz...Mi bajod lehetne belőle?-Mosolygott rám.-Egy próbát megér, nemde?-Kérdezte.
-De...Igazad van.-Pattantam fel.-Köszi...-Öleltem meg.-Szeretlek anyu...
-Én is téged kicsim!-Mosolyodott el majd felállt.Megfogta az üres kávés bögrémet és az ajtó felé lépkedett.-Mindenkinek jár egy második esély...-Fordult vissza.Mire én mosolyogva bólintottam és Ő kiment.
Egy gyors sminket felvittem, felvettem egy másik hosszú ujjú, sima, szürke, V kivágású pólót, rá egy fekete pulcsit.Felvettem a fekete Converse tornacsukámat és épp a kabátomat akartam volna felhúzni, amikor megcsörrent az íróasztalomon lévő mobilom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése